Érdekel az első rész? Katt ide.

Mikor elkészítették a rámpát, mindenki nagy sutyorgásba kezdett. Mire készül már megint ez a srác? Tényleg megpróbálja a duplát? Képes lesz rá? Még mindig nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez volt-e a jó döntés, de a közönség inspiráló hatással volt rám. Kipróbáltam milyen lett a rámpa. Egész jónak tűnt. Végre a verseny is elkezdődött. A többiek lefutották az első körüket, senki nem vette igénybe az én ugrómat.

Első nekifutásra egy superman hátraszaltót mutattam be, gondoltam elég lesz, hogy átvegyem a vezetést. Egy hónappal ezelőtt még első is lettem volna ezzel a gyakorlattal, de nagyon sok a tehetséges rider, így –meglepetésemre – csak a negyedik helyre rangsoroltak. Ekkor már tudtam, hogy csak a duplával nyerhetek. Éppen a második körhöz készülődtem a színfalak mögött, mikor egy kissrác karon ragadott. Azt hittem, csak egy pacsit akar. „Ne tedd, Travis! Anyukám azt mondta, ha meghalsz, akkor elmész örökre.” – mondta. Áh…gyerekek!

Már a második kör közepén jártunk, mikor egy technikus rákérdezett. „Megcsinálod, vagy sem?” Egy srác az indulók közül az én rámpámról ugrott el, rögtön láttam, hogy még így sem fogom tudni teljesíteni a duplát. Legalább 10 lábbal hátrébb kellett vontatni, és meg kellet emelni egy kicsit.

A többi rider is elég szkeptikus volt. Ronnie Faisst például Kenny véleményén volt. „Én tudom, hogy megy neked Travis. Nem kell megtenned. Imádkozom érted. Nagyon nem szeretnélek kiskanállal felkaparni a flaszterről.” Még Nate Adams is visszafojtott lélegzettel figyelt, és Brian Deegan is szerencsét kívánt. Pont azt nem kaptam, amit elvártam volna: bíztatást.

Első dolgom volt, hogy a fatert fölhívjam, aki otthon volt Marylandban. Arra számítottam, hogy talán majd tőle megkapom, amire ebben a lelki állapotban szükségem volt. „Te hülye vagy fiam, ne csináld!” Nem éppen erre a válaszra vártam. „Apa, szeretlek, de ezt most meg kell próbálnom. Magabiztos vagyok. Tudom, hogy sikerülni fog!” – válaszoltam neki. „Rendben gyerek, akkor én most elmegyek a kocsmába!” – majd letette a telefont.

Anyumat már nem volt merszem megkérdezni. Mióta leszállt a gépe, egyfolytában csak sírt. Érezte, hogy meg fogom próbálni, még mielőtt eldöntöttem volna. Hozzá tehát nem mehettem támogatásért, így az egyik lökött haveromhoz fordultam. „Kö, papír, olló” – mondtam. Tisztában voltam abban, hogy csak én kerülhetek ki győztesen: a srác mindig a követ mutatja. Egy utolsó kiskapu, amin még kicsusszanhattam volna áthárítva a felelősséget. Ez sem jött be. Hubert ollót mutatott, miközben én a papírt. „Csináld meg a duplát” – jött a válasz.

„Emeljétek meg a rámpát” – mondtam a technikusoknak. Nincs visszaút!

Ketten voltunk csak hátra. A munkások megemelték a rámpát, de elég instabilnak tűnt számomra. Ekkor odajött hozzám Ron Meredith, a csapatfőnököm. „Tudom, hogy menni fog! Ha azt mondod nekem, hogy meg tudod csinálni, én hiszek neked. Itt a nagy pillanat kölyök. Írj történelmet!” – majd otthagyott. Igaza volt. Tisztában voltam vele, hogy egy hatalmas zakó lesz a vége, de most már késő volt visszakozni. Eldöntöttem: jöhet a dupla! Ekkor meghallottam egy másik hangot mögöttem. A managerem volt az. „ Ne csináld! Gondolj a pénzre! Ha most megsérülsz, vége az X Games-ednek.” Ebben a pillanatban már nem tudtam logikusan gondolkozni. Megcsinálom!

Eljött az én időm. Fent álltam az emelvényen, mikor egy fejhallgatós ürge hozzám lépet. „Most egy rövid reklám következik, aztán rajtad a sor.” Szusszanhattam egyet, és először életemben körbenéztem a stadionban. A Staples Center csordultig megtelt, mindenki talpon volt ekkor már. Olyan érzés kerített hatalmába, ami eddig azelőtt még soha. Az adrenalin átjárta a testem, de ekkora dózisban még nem jött. Most esett le, hogy mire készülök, az egész világ élőben fogja látni, ami az elkövetkező pár percben itt történni fog. Nem akartam, hogy elmúljon ez az érzés. Aztán egyszer csak kigyulladt a vörös lámpa a kamerán. Eljött az én időm!

Behunytam a szemem, vettem még egy nagy levegőt, kettesbe vágtam a gépet, és leereszkedtem az emelvényről. A következő pár másodpercben számtalan gondolat futott át az agyamon. A bukásra gondoltam, és arra, hogy hogyan fogom majd kezelni a helyzetet. Biztos voltam a gyakorlat sikertelenségében, de nem akartam még meghalni.

Mikor az első kerekem elérte a rámpát, már megnyugodtam. Úgy éreztem, mintha otthon lennék a szivacsteknőnél. Már vagy ezerszer megcsináltam ez ott, csak nyugi. Elindítottam a gyakorlatot. A következő két másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Minden egyes rezdülésére emlékszem.

Az első szaltónál nem fejtettem ki akkora erőt, mint amekkorára szükség lett volna, mert féltem, hogy túlforgom az ugrást. De mikor befejeztem az első fordulatot, éreztem, hogy lassan forgok. Gyorsítanom kellett tehát a mozdulatsort. Ilyen még nem csináltam azelőtt: ha éreztem, hogy lassú a mozgás, eldobtam a gépem a szivacsba. Ismeretlen vizeken hajóztam. Amit teljesen figyelmen kívül hagytam, azok a fent elhelyezett reflektorok. Miután visszanéztem videóról a gyakorlatot, akkor láttam, hogy a fejemtől pár méterre volt néhány refi a mennyezetem. El tudjátok képzelni mi lett volna akkor, ha forgás közben eltalálom? 50 láb szabadesés a Staples Centerben a világ szeme láttára.

Annyira arra figyeltem, hogy felgyorsítsam a mozgásom, hogy a landolásra már nem maradt energiám. Akár egy kő, úgy csapódtam rá a földre. A FÖLDRE!!! Fel sem fogtam, hogy sikerült! Eufórikus állapotba kerültem, ahogy az egész sportcsarnok. Eldobtam a motorom, majd leszaladtam a tömeghez. Fogalmam sem volt róla, kihez rohanok oda először, megragadtam a srácot, és megöleltem. A végén derült ki, hogy egy kicsit részeg szurkolóm volt az, akinek nem lett volna szabad beszaladnia a pályára. De mit számított ez ekkor már!

A következő pillanatok maga volt a káosz. Ölelések, könnyek, forgó kamerák, sikolyok! Nehéz volt kikeveredni a tömegből. Egyszer csak megpillantottam édesanyámat. Azonnal hozzá rohantam, majd olyan erősen megöleltem, ahogy csak tudtam. Bocsánatot kértem tőle az önfejűségemért, és megígértem neki, hogy többet nem csinálok ekkora hülyeséget.

A csúcson hagytam el a Staples Centert. Rengeteg meghívást kaptam különböző partikra, de nem mentem el. Helyette az orvosi szoba felé vettem az irányt, mert a többször megműtött térdem megroppant a leérkezésnél. Bekaptam még egy hamburgert Jacknél, majd hulla fáradtam zuhantam az ágyamba. Még három megmérettetés várt ezen a hétvégén, másnap reggel nyolckor pedig már kezdődött az edzés.

Azt hiszem hatalmas köszönetet kell mondanunk Nate Adams-nek. Ha nem piszkálja fel Travist azon a bizonyos versenyen, talán soha nem láttuk volna a dupla hátraszaltót versenyen. Ismét egy trükk, ami az ő nevével együtt vonul be a freestyle motokrossz történelemkönyvébe: megszámolni is nehéz hány mutatvány fűződik ennek a srácnak a nevéhez.

Igazi virtuóz ő, aki bizony képes berezelni egy-egy mutatvány előtt. Hittük volna ezt róla? Éppen emberi mivolta miatt néznek fel rá oly' sokan. Milliárdos sportember létére is a közönség miatt motorozik, egyetlen interjú vagy autogram elöl sem zárkózik el. Ha egy jó tündér hirtelen itt teremne, és megkérdezné mi lenne az egyetlen kívánságom, azt válaszolnám neki: arra a két másodpercre Travis Pastrana szeretnék lenni. Szerintem sokan vagyunk így! Nem igaz?